Az elmúlt napok krónikája… 2 napig nem voltam netközelben, így ezeket a sorokat most Tbilisiből lövöm fel a világhálóra.
Az út a nemzeti parkon keresztül nehezebb volt, mint tavaly. Vagy ugyanolyan volt, csak az én emlékeim halványodnak.
Nem sokkal azután, hogy Kutaisiből kiérve elkezdtem a hegyeket mászni (tudvalevő én visszafelé csináltam meg ezt az utat, a rali Batumiból Kutaisi felé megy), marha nagy építkezésbe botlottam, mindenütt sürögtek-forogtak a munkások, munkagépek torlaszolták el az utat. Úgy tűnik, valakik igen sok pénzt fektetnek ebbe a területbe, ami nem meglepő, hisz ez komoly gyógyüdülő övezet volt anno az átkosban és úgy tűnik, visszaszerzi régi hírnevét.
A meglepetés akkor ért, amikor egy lánc volt keresztbe feszítve az út közepén. Egy security felíratú ember jött oda hozzám tudakolván, hogy mi a bánatot keresek én ott.
Őr: Hová, hová?
Én: Abastumaniba megyek a hegyeken keresztül.
Őr: Abastumaniba? Erre?
Én: Ja, miért?
Őr 1 Őr 2-nek: Hé, Sanyi, itt van egy orosz gyerek (!), aki itt akar átmenni a hegyek felé!
Őr 2: Na, mi a terved?
Én: (elmondom ugyanazt)
Őr 2: Tudod, milyen az út? Voltál már erre?
Én: Igen, voltam, ismerem az utat.
Őr 2: De IDÉN voltál már erre?
Én: Nem…. miért?
Őr 1 és 2: Hmm… végülis mehet, tegnap is volt egy autó, ami onnan jött… (nekem) OK, jó utat!
Úgy tűnik idén az elsők között mentem át ezen a szakaszon, miután télre (ez fent júniusig tart) le van zárva az út a hó miatt. És valóban, rendesen hó szegélyezte az utat még most is. Valószínűleg 2 hete még nem lehetett volan átmenni, ahogy 2 éve is íg jártunk 2 hágóval is.
Az út megint csak fantasztikus volt, abszolút istenhátamögötti hely, csak a természet van az ember körül. Bizonyos szakaszokon azért elég trükkös -főleg az én kis Vitarámnak – az átlagsebességem 1 körül lehetett. De megérte minden megszenvedett perc. És persze sejtitek, hogy hány emberrel/járművel találkoztam útközben. Pontosan annyival.
A másik vicces jelenet a parm túloldali bejáratánál ért, ahol a helyi „ranger” nyitotta a kaput. Megkérdezte, honnan jövök, mondom neki, Kutaisiből. – Az az út már nyitva van??-kérdezi (no nem, mintha lenne másik út). Mondom, igen, úgy tűnik. – Hm… azt hittem, még zárva… -mondja. Jópofa, ha valakinek, akkor ezt neki kellene tudnia.
Folytattam utam Batumi felé keresztül Adzsárián, megmásztam egy másik hágót, ahol rendesen 3 méteres hófalak voltak az út mentén. A szakasz könnyebb volt, mint a nemzeti park, de mindent összevetbe azért baromi fárasztó nap volt.
Batumiba este 10 körül érkeztem, és szégyellem bevallani, de vagy fél órán keresztül bolyongtam a városban keresve azt a hotelt, ahol eddig már 3x megszálltam. A város iszonyú sokat változott és úgy tűnik a kelet Las Vegasának akar látszani… hatalmas új sugárutak, kék ledek a sávok közé az aszfaltba építve, rettentő bilizőlden megvilágítva minden-egyes-pálmafa a városban, új toronyházak szivárványos fényjátékkal… nyoma sincs a 4 évvel ezelőtti kis poros városnak. Látszik. Hogy pénz van dögivel, de ízlés az nincs. Nem baj, ez így, ahogy van szerethető.
Másnap a tervezettnél később keltem, így némi vásárlás után csak 1 körül indultam el a következő cél, Mestia felé. Mestia az örök kedvencek egyike. A hegyek már távolról is lenyűgözőek, pláne, hogy még hó borítja őket. Jó kis szakasz, bár itt is hatalmas munkálatok folynak, építik az utat, mert komoly turizmus van arrafelé és szükség van rá, hogy lerövidítsék a jelenleg 5 órás utat Zugdidiből. Ez persze önmagában jó és dícséretes, ténleg, csak a mi játékunkat rontják el egy kicsit, mert így már kevesebb poros, köves út marad a ralistáknak.
A lényeg, hogy – a grúz viszonyokat ismerve különösképp – nagyon dolgoznak, még este 7 körül is folyt a munka mindenütt. Azt mondták, nyár végéig be fogják fejezni… namost efelől komoly aggályaim vannak, minthogy sok helyen még a terepmunkák folynak, alapozás sem kezdődött el és kb. 100 km hegyi útról beszélünk. De ne legyen igazam, majd meglátjuk.
Mestia még mindig bűbájos hely, bár egyre turistásabb, új hotelek és kévázók/kocsmák nyílnak… Ettem egy jó vacsorát Tea vendégházában (mindig náluk szállunk meg, ha ott vagyunk), ittam 2 házi csacsát meg pár sört, beszélgettem pár utazóval, lengyelekkel és izraeliekkel, majd szokász szerint utolsó söröm a ház teraszán fejeztem be, hallgattam az alattunk hangosan zúgó Inguri folyót, és azon gondolkodtam, de jó is lenne itt egy ház… akár toronnyal, akár torony nélkül.
Feltettem pár fotót a Facebook albumba, holnap még töltök fel.
Leave a Reply