A Budapest-Jereván repülőút akár unalmas is lehetett volna, ha nem dobják fel némi idegesítő késéssel. Azt mondták a rossz idő miatt csúsztak, miközben tucatnyi utas nézegette a gépet a terminál üvegén keresztül… valamint a mellette parkoló furgont, amelyre szép nagy betűkkel írták: Bomb Check.
Végül csak felszálltunk, mi több, a végén egy darabban le is szállt a gép.
Miután hajnali 5-kor sikerült landolni sé átverekedtem magam a pénzváltás-vízumigénylés-útlevél ellenőrzés folamaton, 6 körül érkeztem a szállásomra, de addigra már ragyogóan sütött a nap és nem lehettet normálisan aludni.
Fel is adtam dél körül, inkább elmentem egyik kedvenc jereváni éttermembe a Kávkáz nevű lokalitásba végig kóstolni kedvenc étkeimet és végre meginni az első Kilikia sört! Mindenkinek, aki Jerevánban jár, melegen ajánlott a kajálda. 10 dollárért sörrel együtt egy remek kaja belvárosi étteremben… szerintem nem rossz.
Később találkoztam Gevorkkal, aki a legjobb jereváni hostel, az Envoy menedzsere, és emlékszem, hogy annak idején felajánlotta seítségét egyrészt karitatív ügyekben, másrészt a csapatok által otthagyni kívánt autókkal kapcsolatban. Jól kitárgyaltunk mindent, reményeim szerint hamarosan lesz eredménye is.
Később találkoztam Levonnal és kis családjával egy ital erejéig. Levon régi cimbora, ő szervezte 2008-ban a kalasnyikov lövésetet a karabahi hadsereg kiképzőtáborában, ezt most is igyekszik megvalósítani, ha a szabályok nem keményedtek azóta.
Ma reggel egyből az autóbérlő céghez mentem, hogy átvegyem négykerekű munkatársam egy Suzuki Grand Vitara képében. Végülis ugyanazt az autót kaptam, mint tavaly. Amikor az ember egy erre szolgáló papíroson bejelölgette az apró hibákat, elmesélte, hogy hát ilyan apró felületi karcokból sok van, de ez a sine miatt meg az ágak okozzák… hümmögtem rá és eszembe jutott a tavalyi felmérő a nemzeti parkon és az Észak-Grúz hegyeken keresztül, de ezt nem mondtam neki, mint ahogy azt sem, hogy a kartervédő lemez is ott veszhetett el…
Az idő anszolút tökéletes volt, 24 fok (ellentétben a tavalyi 32-vel), pár óra alatt a grúz határon voltam, ahol kb. 5 perc alatt jutottam át (az örmény rendszám előnyei). A grúz határ után 2 stoppos ácsorgott, gondoltam jó fej leszek és elviszem őket… ekkor ért a meglepetés, hogy a srác nem más, mint Gio, a Tbilisi Hostel excentrikus tulajdonosa, akivel remekül töltöttük tavaly az időt, segített a szállás megszervezésében és nagyon sok csacsával megitatott. Gio amellett, hogy még a hostel tulaja, jelenleg banánnal bizniszel, amit Indiából hoz be Grúziába. Közben növeszti a haját, mert rasztafári akar lenni. Kétségtelenül a legfurcsább grúz, akivel valaha találkoztam.
Kitettem őket Tbilisiben a belváros közelében, majd nyomtam tovább Kutaisi felé (miközben próbáltam túlélni a ma különösen elmebeteg grúz sofőrük között). A cél a korábbi futamoknak is szállást adó vendégház volt. A néni megismert és egy kis segítséggel („tecciktudni, sok furcsa külföldi mindenféle vicces autóval) be is ugrott neki a dolog. Segített az is, hogy a házon ma is kint van a CC matrica.
Igyekszem a helyet megszerezni augusztus 24-re, de komoly boom van a turizmus bizniszben itt is, a nő már karácsonykor foglalásokat kapott idén augusztusra… bezzeg 4 éve, két héttel a grúz-orosz háború után szinte csak mi voltunk külföldiek az országban és a néni majd’ sírvafakadt, amikor tényleg megjelentünk, pedig ő már azt hitte, hogy.
Megkértem, hogy ha elment az épp ott kajáló csoport, akkor dobjon már össze nekem valami vacsorát és a következőket kaptam: 2 sült kolbász, egy tál valami csirkepaprikás-féle, sült krumpli, 3 féle saláta, sajt, kenyerek, stb. Egy biztos, az öreglánynál éhezni nem lehet.
Holnap ismét egy csodaszép és munkás szakasz, keresztül a Borjomi-Kharagauli nemzeti park egy részén és Adzsária teljes hosszán, amíg elérem a Fekete-tenger partján fekvő Batumit.
Majd nyomok fel fotókat is, lesznek hamarosan.
Leave a Reply