… ami a Nagorno Karabakh Republic, azaz a Hegyi Karabahi Köztársaság rövidítése.

Mi is történt az elmúlt napokban?

Sajnos Mestiából a Zagor hágón nem jutottam át, mert több forrásból is megerősítették, hogy hó miatt járhatatlan. Erre azért június közepén nem voltam felkészülve, de állítólag lavina omlott az útra és még nem olvadt el a hó. Így hát a 2WD járműveknek ajánlott úton mentem vissza Zugdidi-Kutaisi-Ambrolauri útvonalon.

Az éjszakát az ambrolauri hotelben töltöttem, ami egyébként a futam hivatalos szálláshelye is. A városról általában annyit tudnak, hogy innen származik Sztálin kedvenc vörösbora a Khvanchkara, vagy magyarosan Hvancskara. Lefoglaltam a szállást az augusztusi időpontra, majd reggel tovább indultam Gori érintésével Tbilisibe. Goriban a tavaly ledöntött hatalmas Sztálin szobornak már a (szintén hatalmas) talapzatát is lebontották, de aki az öreggel akar fotózkodni, az megteheti a nem messze található Sztálin múzeum parkjában.

A Tbilisi Hotelbe mentem csövezni, gondolván, hogy megiszunk egy-két pohár csacsát Gioval, a tulajjal, de mint kiderült hirtelen elment Indiába banánbiznisz ügyben. Sokáig azért nem szomorkodtam, mert ott volt Badri, a menedzser, akivel remek időt töltöttünk együtt némi csacsa, vodka és sör társaságában. Mindig is hippitanyához hasonlított a lokalitás, de már megjelentek a családok is 2-3-4 éves gyerekekkel.

Érthető okokból nehezen indult a másnap, még elintéztem pár dolgot és 5 körül indultam a határ felé. Örményországban Idjevanig jutottam, ott legalább ismertem egy hotelt és tudtam azt is, hogy onnan egészen sokáig nincs semmi, így ott aludtam. Miután nem volt kedvem éjjel 11 körül kajáldát keresni egy kisvárosban, a helyi közértben vásárolt ínencségekből dobtam össze vacsorát.

Az Idjevan-Sevan út nagyon kellemes kis hegyi autózás nagyrészt aszfalt nélküli utakon… egészen 2100 méterig emelkedünk és nem is nagyon jövünk le onnan, ugyanis a Sevan-tó – a futam ott fog vadkempingezni – 1940 méteren található. A navigáció viszont nem egyszerű. Megkérdeztem egy helyit, merre kell mennem Berd felé, mire azt mondta: “2 kilométert vissza, aztán jobbra felfelé, dehát ki van táblázva“. Gondoltam, ennire nem lehetek vak, hogy elmegyek mellette…. ja, ki is volt táblázva.

A nap feladata volt találni egy alkalmas kempingező helyet valahol a tóparton. Ez nem olyan egyszerű, mint gondolnánk, ugyanis az elmúlt években jelentősen emelkedett a tó vízszinje, azaz a partok/strandok jórésze eltűnt. Találtam egy helyet Az Artenis félszigeten, ahol egyenes volt a talaj, a fűben nem voltak sziklák és a közelben fák is voltak. Nem Cote d’Azur, de egy tábortűz, pár üveg ezmegaz a tűz körül és mindjárt kiváló kis hely lesz. Csak imádkozzunk, hogy ne essen aznap az eső és hozni kell jó sok tüzifát.

Apropó eső.

A sevani kitérő után Vardeniz felé vettem az irányt. Vardenizben kicsit bevásároltam, mert onnan a Sotk hágót (2400 m) céloztam meg, és arra aztán a világon semmi nincs, úgyhogy az ember azt eszi/issza, ami nála van. Vardeniz után marhanagy vihar nomai voltak láthatók, a fekete fellegek előttem pár perccel járhattak arra, nem nagy baj, hogy ebből kimaradtam. Az út konkrétan fehér volt a jégtől.

Az időjárással együtt járt a hőmérséklet drasztikus csökkenése is. Idjevanból elindulva 27 fok volt, itt pedig…

A hágó felé követtem az esőt, de az szerencsére gyorsabban mozgott és kicsit más irányba is. Azért keveset kaptam belőle, de nem volt vészes. Szokás szerint hosszú út volt és nagjából akkor sötétedett rám, amikor beértem egy keskeny szorosba.

A cél Stepanakert, a karabahi főváros volt, de éjfélkor Vankig jutottam (innen még kb. 40 perc – nappal – Stepanakert) és semmi másra nem volt szükségem, mint némi kajáram, egy ágyra, és előtte persze egy sörre és egy jó örmény konyakra. Az étterem zárva volt, így a maradékokat éltem fel, de az italokkal természetesen nem volt probléma

Vank… egy teljesen szürreális hely. Azt hiszem megérdemel majd egy saját bejegyzést.

Az elmúlt napok krónikája… 2 napig nem voltam netközelben, így ezeket a sorokat most Tbilisiből lövöm fel a világhálóra.

Az út a nemzeti parkon keresztül nehezebb volt, mint tavaly. Vagy ugyanolyan volt, csak az én emlékeim halványodnak.

Nem sokkal azután, hogy Kutaisiből kiérve elkezdtem a hegyeket mászni (tudvalevő én visszafelé csináltam meg ezt az utat, a rali Batumiból Kutaisi felé megy), marha nagy építkezésbe botlottam, mindenütt sürögtek-forogtak a munkások, munkagépek torlaszolták el az utat. Úgy tűnik, valakik igen sok pénzt fektetnek ebbe a területbe, ami nem meglepő, hisz ez komoly gyógyüdülő övezet volt anno az átkosban és úgy tűnik, visszaszerzi régi hírnevét.

A meglepetés akkor ért, amikor egy lánc volt keresztbe feszítve az út közepén. Egy security felíratú ember jött oda hozzám tudakolván, hogy mi a bánatot keresek én ott.

Őr: Hová, hová?
Én: Abastumaniba megyek a hegyeken keresztül.
Őr: Abastumaniba? Erre?
Én: Ja, miért?
Őr 1 Őr 2-nek: Hé, Sanyi, itt van egy orosz gyerek (!), aki itt akar átmenni a hegyek felé!
Őr 2: Na, mi a terved?
Én: (elmondom ugyanazt)
Őr 2: Tudod, milyen az út? Voltál már erre?
Én: Igen, voltam, ismerem az utat.
Őr 2: De IDÉN voltál már erre?
Én: Nem…. miért?
Őr 1 és 2: Hmm… végülis mehet, tegnap is volt egy autó, ami onnan jött… (nekem) OK, jó utat!

Úgy tűnik idén az elsők között mentem át ezen a szakaszon, miután télre (ez fent júniusig tart) le van zárva az út a hó miatt. És valóban, rendesen hó szegélyezte az utat még most is. Valószínűleg 2 hete még nem lehetett volan átmenni, ahogy 2 éve is íg jártunk 2 hágóval is.

Az út megint csak fantasztikus volt, abszolút istenhátamögötti hely, csak a természet van az ember körül. Bizonyos szakaszokon azért elég trükkös  -főleg az én kis Vitarámnak – az átlagsebességem 1 körül lehetett. De megérte minden megszenvedett perc. És persze sejtitek, hogy hány emberrel/járművel találkoztam útközben. Pontosan annyival.

 

A másik vicces jelenet a parm túloldali bejáratánál ért, ahol a helyi „ranger” nyitotta a kaput. Megkérdezte, honnan jövök, mondom neki, Kutaisiből. – Az az út már nyitva van??-kérdezi (no nem, mintha lenne másik út). Mondom, igen, úgy tűnik. – Hm… azt hittem, még zárva… -mondja. Jópofa, ha valakinek, akkor ezt neki kellene tudnia.

Folytattam utam Batumi felé keresztül Adzsárián, megmásztam egy másik hágót, ahol rendesen 3 méteres hófalak voltak az út mentén. A szakasz könnyebb volt, mint a nemzeti park, de mindent összevetbe azért baromi fárasztó nap volt.

 

Batumiba este 10 körül érkeztem, és szégyellem bevallani, de vagy fél órán keresztül bolyongtam a városban keresve azt a hotelt, ahol eddig már 3x megszálltam. A város iszonyú sokat változott és úgy tűnik a kelet Las Vegasának akar látszani… hatalmas új sugárutak, kék ledek a sávok közé az aszfaltba építve, rettentő bilizőlden megvilágítva minden-egyes-pálmafa a városban, új toronyházak szivárványos fényjátékkal… nyoma sincs a 4 évvel ezelőtti kis poros városnak. Látszik. Hogy pénz van dögivel, de ízlés az nincs. Nem baj, ez így, ahogy van szerethető.

Másnap a tervezettnél később keltem, így némi vásárlás után csak 1 körül indultam el a következő cél, Mestia felé. Mestia az örök kedvencek egyike. A hegyek már távolról is lenyűgözőek, pláne, hogy még hó borítja őket. Jó kis szakasz, bár itt is hatalmas munkálatok folynak, építik az utat, mert komoly turizmus van arrafelé és szükség van rá, hogy lerövidítsék a jelenleg 5 órás utat Zugdidiből. Ez persze önmagában jó és dícséretes, ténleg, csak a mi játékunkat rontják el egy kicsit, mert így már kevesebb poros, köves út marad a ralistáknak.

A lényeg, hogy – a grúz viszonyokat ismerve különösképp – nagyon dolgoznak, még este 7 körül is folyt a munka mindenütt. Azt mondták, nyár végéig be fogják fejezni… namost efelől komoly aggályaim vannak, minthogy sok helyen még a terepmunkák folynak, alapozás sem kezdődött el és kb. 100 km hegyi útról beszélünk. De ne legyen igazam, majd meglátjuk.

Mestia még mindig bűbájos hely, bár egyre turistásabb, új hotelek és kévázók/kocsmák nyílnak… Ettem egy jó vacsorát Tea vendégházában (mindig náluk szállunk meg, ha ott vagyunk), ittam 2 házi csacsát meg pár sört, beszélgettem pár utazóval, lengyelekkel és izraeliekkel, majd szokász szerint utolsó söröm a ház teraszán fejeztem be, hallgattam az alattunk hangosan zúgó Inguri folyót, és azon gondolkodtam, de jó is lenne itt egy ház… akár toronnyal, akár torony nélkül.

Feltettem pár fotót a Facebook albumba, holnap még töltök fel.

A Budapest-Jereván repülőút akár unalmas is lehetett volna, ha nem dobják fel némi idegesítő késéssel. Azt mondták a rossz idő miatt csúsztak, miközben tucatnyi utas nézegette a gépet a terminál üvegén keresztül… valamint a mellette parkoló furgont, amelyre szép nagy betűkkel írták: Bomb Check.
Végül csak felszálltunk, mi több, a végén egy darabban le is szállt a gép.

Miután hajnali 5-kor sikerült landolni sé átverekedtem magam a pénzváltás-vízumigénylés-útlevél ellenőrzés folamaton, 6 körül érkeztem a szállásomra, de addigra már ragyogóan sütött a nap és nem lehettet normálisan aludni.

Fel is adtam dél körül, inkább elmentem egyik kedvenc jereváni éttermembe a Kávkáz nevű lokalitásba végig kóstolni kedvenc étkeimet és végre meginni az első Kilikia sört! Mindenkinek, aki Jerevánban jár, melegen ajánlott a kajálda. 10 dollárért sörrel együtt egy remek kaja belvárosi étteremben… szerintem nem rossz.

Később találkoztam Gevorkkal, aki a legjobb jereváni hostel, az Envoy menedzsere, és emlékszem, hogy annak idején felajánlotta seítségét egyrészt karitatív ügyekben, másrészt a csapatok által otthagyni kívánt autókkal kapcsolatban. Jól kitárgyaltunk mindent, reményeim szerint hamarosan lesz eredménye is.

Később találkoztam Levonnal és kis családjával egy ital erejéig. Levon régi cimbora, ő szervezte 2008-ban a kalasnyikov lövésetet a karabahi hadsereg kiképzőtáborában, ezt most is igyekszik megvalósítani, ha a szabályok nem keményedtek azóta.

Ma reggel egyből az autóbérlő céghez mentem, hogy átvegyem négykerekű munkatársam egy Suzuki Grand Vitara képében. Végülis ugyanazt az autót kaptam, mint tavaly. Amikor az ember egy erre szolgáló papíroson bejelölgette az apró hibákat, elmesélte, hogy hát ilyan apró felületi karcokból sok van, de ez a sine miatt meg az ágak okozzák… hümmögtem rá és eszembe jutott a tavalyi felmérő a nemzeti parkon és az Észak-Grúz hegyeken keresztül, de ezt nem mondtam neki, mint ahogy azt sem, hogy a kartervédő lemez is ott veszhetett el…

Az idő anszolút tökéletes volt, 24 fok (ellentétben a tavalyi 32-vel), pár óra alatt a grúz határon voltam, ahol kb. 5 perc alatt jutottam át (az örmény rendszám előnyei). A grúz határ után 2 stoppos ácsorgott, gondoltam jó fej leszek és elviszem őket… ekkor ért a meglepetés, hogy a srác nem más, mint Gio, a Tbilisi Hostel excentrikus tulajdonosa, akivel remekül töltöttük tavaly az időt, segített a szállás megszervezésében és nagyon sok csacsával megitatott. Gio amellett, hogy még a hostel tulaja, jelenleg banánnal bizniszel, amit Indiából hoz be Grúziába. Közben növeszti a haját, mert rasztafári akar lenni. Kétségtelenül a legfurcsább grúz, akivel valaha találkoztam.

Kitettem őket Tbilisiben a belváros közelében, majd nyomtam tovább Kutaisi felé (miközben próbáltam túlélni a ma különösen elmebeteg grúz sofőrük között). A cél a korábbi futamoknak is szállást adó vendégház volt. A néni megismert és egy kis segítséggel („tecciktudni, sok furcsa külföldi mindenféle vicces autóval) be is ugrott neki a dolog. Segített az is, hogy a házon ma is kint van a CC matrica.
Igyekszem a helyet megszerezni augusztus 24-re, de komoly boom van a turizmus bizniszben itt is, a nő már karácsonykor foglalásokat kapott idén augusztusra… bezzeg 4 éve, két héttel a grúz-orosz háború után szinte csak mi voltunk külföldiek az országban és a néni majd’ sírvafakadt, amikor tényleg megjelentünk, pedig ő már azt hitte, hogy.

Megkértem, hogy ha elment az épp ott kajáló csoport, akkor dobjon már össze nekem valami vacsorát és a következőket kaptam: 2 sült kolbász, egy tál valami csirkepaprikás-féle, sült krumpli, 3 féle saláta, sajt, kenyerek, stb. Egy biztos, az öreglánynál éhezni nem lehet.

Holnap ismét egy csodaszép és munkás szakasz, keresztül a Borjomi-Kharagauli nemzeti park egy részén és Adzsária teljes hosszán, amíg elérem a Fekete-tenger partján fekvő Batumit.

Majd nyomok fel fotókat is, lesznek hamarosan.